Ezt a képet azért festettem, mert érdekelt, mi marad egy arcból, ha rákerül egy szerep. A bohóc-szerű festés nálam nem cirkusz, inkább egy jelzés: hogy van, amit mutatunk magunkból, és van, amit megtartunk.
A fekete-fehér színek segítettek abban, hogy ne a hangulat legyen túl “színes”, hanem a tekintet és a formák vigyék a képet. A kéz mozdulata nekem inkább pihenés vagy megtámasztás, nem dráma: mintha a fej súlya egyszerűen rátámaszkodna.
A piros rész csak egy kis ellenpont. Olyan, mintha egy másik réteg lenne a háttérben, ami nem uralja a képet, csak ott van. A Maszk alatt nálam egy csendes portré arról, hogy mennyi mindent el lehet mondani úgy is, hogy közben semmi sincs kimondva.
