Ezt a képet 2021-ben festettem, és inkább érzésből indult, mint ötletből. Volt bennem egy erős vágy, hogy megfogjak egy olyan arcot, amin nem a szépség a fontos, hanem az, ami megmarad az évek után: a türelem, a fáradtság, és az a nagyon csendes melegség, amit nem lehet eljátszani.
A szürke tónusokat azért szeretem ennél a portrénál, mert nem vonják el a figyelmet. Itt minden a tekintetről szól, meg a bőr apró “térképéről”: ráncokról, puha részekről, keményebb árnyékokról. A képnek az a része érdekel, ami nem póz, hanem tapasztalat.
Az aranyfüstöt nem dísznek tettem rá, inkább egy finom jelnek. Hogy ebben a jóságban van valami nem látványos fény: nem ragyog, csak ott marad. Nekem ez a fajta jóság a legerősebb — amikor valaki sok mindent megélt, és mégsem keményedik meg.
