Van az a pillanat, amikor még nem történt semmi látványos – és mégis tudod, hogy már másfelé tartasz. Nem drámai fordulat ez, inkább egy finom, makacs elmozdulás. Mintha a levegő máshogy ülne meg a tárgyakon, mintha a fény már nem ugyanazt a történetet mondaná.
Ezt a képet egy ilyen állapotból festettem. A tekintet nem akar tetszeni, nem akar magyarázkodni sem: csak jelen van, és közben figyel. A háttér sárgái és zöldjei nekem mindig az ősz előtti utolsó melegre emlékeztetnek – arra a csalóka derűre, amikor még lehetne könnyűnek lenni, de belül már készül valami nehezebb.
Az Átmenetben számomra nem egy arc története, hanem egy küszöbé. Azé a csendes határé, ahol a régi én még visszanéz, az új pedig még nem szólal meg.
