Ezt a képet ősszel festettem. Olyan időszak volt, amikor már rövidültek a napok, és a fénynek is volt egy tompa, fáradt jellege. Nem az a szép, arany naplementés ősz, hanem amikor minden egy kicsit szürkés, párás, és az ember fejében is lelassulnak a dolgok.
A háttér ködje nekem erről szól: nem konkrét táj, inkább hangulat. Mintha nem lenne éles határ a kint és a bent között. A figura ezért áll ilyen „távol”: nem elérhetetlennek szántam, csak éppen olyan pillanatban van, amikor az ember nem akar mindent elmondani. Inkább figyel, mérlegel, megtart magának dolgokat.
A Fénytelenül cím azért jött, mert ebben a képben nincs igazi feloldás. Nincs nagy dráma sem, csak egy csendes feszültség: a nő tartása, a tekintete, és az a furcsa érzés, hogy a fény nem simogat, csak jelen van. Nekem ez az ősz egyik legőszintébb arca.
