Ezt a képet 2022-ben festettem, és közben végig az járt a fejemben, hogy Krisztust általában túl “szépnek” ábrázoljuk. Nekem most inkább az az oldala volt fontos, ami emberi: a fáradtság, a súly, az, hogy néha nincs szó, csak nézés.
A bal oldali felületet direkt hagytam durvábbnak, sebzettebbnek. Nem akartam mindent kisimítani. Valahogy így érzem a szenvedést is: nem dekoratív, nem esztétikus, hanem konkrét és kellemetlen — és mégis, valahogy ott van benne az erő.
A tekintet volt a legnehezebb része. Azt szerettem volna, hogy ne “szentkép” legyen, hanem találkozás: hogy a kép ne magyarázzon, csak ott legyen veled, és visszanézzen.